Egyik legvitatottabb fogalom a pszichológiában a normalitás kérdése. Sokan, sokféleképpen próbálták megközelíteni és bepréselni egy definícióba, de annál sokkal többrétű jelenségről van szó, mint ami beférne egy bármennyire jól megfogalmazott mondatba.
Legtöbb ember hajlamos azokat a megnyilvánulásokat tekinteni normálisnak, amelyeket ő maga helyesnek ítél meg, de lássuk be, a személyes indíttatásaink és értékrendünk szubjektivitása erősen átszínezi a szűrőinket, amin keresztül szemléljük a világot. A kutatók gyakran a statisztikai átlagok alapján közelítik meg a kérdést, ami szerint az a normális /azaz a normának megfelelő/, ami a nagy többségre jellemző. Nem igazán szerencsés ez a nézőpont, mert az egyéni értékek nagy szórást mutathatnak, amelyek aztán olyan átlageredményt eredményezhetnek, ami nem föltétlenül jellemző a legtöbb emberre. Egy leegyszerűsített példán keresztül nézve, ha van három ember, akiknek a magassága 160, 178 és 193 cm, az átlaguk 177 cm lesz. Mégsem mondhatjuk, hogy többnyire 177 cm magasak az említett emberek. Ebbe a normába nem férne bele sem a 160 cm-es, sem a 193 cm magas ember. Az intervallumokban való gondolkodás már egy lépéssel közelebb visz a valósághoz, de ez a nézőpont sem elég elfogadó az egyéni eltérésekkel szemben.
A konkrétan megmérhető fizikai paraméterek értelmezése is fejtörést okozhat, hát még az olyan szubjektív jelenségek, mint az emberi tulajdonságok, gondolkodásmódok vagy különféle megnyilvánulások! A társadalmi normák, szabályok, kulturális és/vagy vallási szokások igyekeznek valamilyen példát mutatni arra, hogy mi tekinthető elfogadhatónak (normálisnak), és mi nem. Ezen elvárások megszegésére találták ki a szankciókat. De még ugyanaz a tett is különböző megítélés alá kerülhet, attól függően, milyen környezetben zajlik. Egy focimeccsen szurkolóként kifütyülhetjük a bírót, ha nem értünk egyet vele, ez normális dolognak tekinthető, a templomban viszont már nem tehetjük meg ugyanezt a pappal/lelkésszel, ha nem nyeri el a tetszésünket a beszéde.
Ennél is bonyolultabb, ha nem szándékos viselkedésre gondolunk, hanem az emberek belső szükségleteire vagy vágyaira. A 70-es évekig a homoszexualitást betegségnek titulálták, amit meg kell gyógyítani, mert nem normális dolog. Majd rájöttek, hogy nincs az a pszichoterápia vagy gyógyszeres kezelés, ami a nemi késztetés irányát képes megváltoztatni, legfeljebb az intenzitását lehet fokozni vagy csökkenteni. Ugyanúgy a saját nemének a képviselőire fog vágyódva tekinteni, csak a libidó erőssége fog változni. Pszichés ráhatással annyit lehet elérni, hogy az érintettek elnyomják magukban, vagy nem vállalják fel nyilvánosan a hajlamukat. Manapság az átlagtól eltérő vagy alternatív szexuális irányultságról beszélünk, nem betegségről. 
Ugyanígy felmerülhet a szingli lét kérdése. Napjainkban megsokszorozódott azon ivarérett, felnőtt emberek száma, akik az egyedüllétet választják a társas együttéléssel szemben. Vajon ez normális jelenség? Nézőpont kérdése! Van, aki szeretne társat, de nem talál magához illőt, és akad, aki életmódként tekint a szingli létre, nem vágyik elköteleződésre. Talán a társsal szembeni igények fokozódtak erőteljesen az utóbbi 10-20-30 évben, azokhoz az időkhöz képest, amikor ritkaságnak számított, hogy valaki ne nősüljön meg vagy ne menjen férjhez. Most viszont egyre több embert érint, szó sincs róla, hogy egyedi eset lenne. Az önmegvalósító életmód felértékelődött az utóbbi évtizedekben, és ez együtt jár a személyes érdekek előtérbe helyezésével a közösségi érdekekkel szemben. A társadalmilag elfogadott értékrendek folyamatosan változnak, melyek az egyének életstílusában is tükröződnek. Hogy ez jó vagy rossz irányba megy, arról külön vitafórumot lehetne nyitni.
A furcsa dolgokról gyakran gondoljuk, hogy nem (teljesen) normálisak, legyen az fura vagy bizarr öltözködés, szóhasználat, szokás, kísérletező kedv. Igaz, a legtöbb felfedezés /és ezáltal a tudomány fejlődése/ is a szándékos vagy véletlen újításokból származik, vagyis a megszokott és elfogadott útról való letérésnek köszönhetjük. A másságnak és sokszínűségnek sok jó vetülete van, de kétség kívül, ijesztő és veszélyeztető is lehet, ezért sokan nem szeretik. Biztonságosabb a bejáratott, ismerős utakon járni.
Talán nincs is ember, akinek ne volnának különös gondolatai, szokásai, rigolyái vagy szenvedélyei. Ha ezek nagyon megnehezítik, vagy elviselhetetlenné teszik az életünket, vagy mások életét, az már nem jó. Akkor már elgondolkodhatunk azon, hogy van-e olyan dolog, amin változtathatnánk. Hisz a változás csak akkor félelmetes, ha nincs hatalmunk fölötte, nem tudjuk irányítani. A fejlődés, az előremutató változás sikerélménnyel jár, ami által belülről erősödünk, és épül az önbizalmunk. Ne féljünk tőle!
Ha van olyan tapasztalata az aktuális témával kapcsolatban, amit megosztana ezen a fórumon, kérem, írja meg interaktív rovatunkban!